Fogadjátok szeretettel vendégszerzőnk, a Made In Heaven írását egy 2018-as, közös, külső helyszínes esküvőről, ahol minden megtörtént, ami csak megtörténhet. A munkánk másik oldala, ahogyan mi megéljük. Best Wedding Ever?!! Sokszor van kedvünk írni a munkánk másik oldaláról is, ami kívülről nem látszik. Fáradtságról, megoldódott vészhelyzetekről, éjszakázásról, sírvaröhögésről, türelmetlen várakozásokról, enyhe gyomorgörcsről, magassarkúban állástól fájó lábakról – amik szintén mind hozzá tartoznak ehhez a szép szakmához. Azt biztosan elmondhatjuk, hogy nem csak mi, hanem ti, kedves párok is bőven átélitek a felsoroltak minden pontját. Csak a másik oldalról. És remélhetőleg egy életben csak egyszer. Mi pedig kb hetente egyszer?. És bármilyen furcsa, mit ezt imádjuk! Ez a történet nagyon mély nyomot hagyott bennem, örök élmény marad. Rengeteg tanulság volt abban a néhány napban és a végén megint lehetőségünk adódott arra, hogy fáradtan de nagyon elégedetten és boldogan hagyjuk el a helyszínt….méghozzá 1-1 hatalmas doboz fagyi kíséretében, amit ezúton is hálásan köszönünk nektek és csodás családjaitoknak Viki és Vili! Még tavasz volt, amikor Vikivel és édesanyjával, Erzsivel találkoztunk és az esküvő szervezéséről, dekorációjáról kezdtünk beszélgetni. Hosszú hónapok következtek, de ez alatt az idő alatt olyan nyugalommal, kedvességgel és mégis határozottsággal szervezkedtek, hogy már az is csodálatra méltó volt. A nehézségeket is lazán, könnyedén vették, legalábbis mi így láttuk őket mindig. Július vége volt, csillaghullós éjszaka. Csodás, meleg nyári este, gyönyörű, erdővel körülvett környezet, tópartra néző, nyitott sátor tánctere, hatalmas buli, szuper jó zenék…..és mi ott álltunk a tánctér mellett, ahová azelőtt 10 perccel maga az Örömanya húzott be minket, hogy mi is bulizzunk velük együtt és elgondolkoztunk az elmúlt két nap sűrű eseményein. És akkor a mi Vezér Ördögünk – aki mindig ott van velünk a háttérben és mindenben segít, amiben csak tud és abban is amiben elvileg nem, de mégis….- azt találta mondani, hogy „Na, mit szóltok? Szerintem ez a Best Wedding Ever nektek, nem?”. És hát igen! Ezt aztán jól megfogalmazta már megint. Két nappal korábban: Őrbottyán. Gyönyörű, erdős környezet, tópart, kedves házigazdák, nyugalom, békesség, napsütés, szinte a semmi közepe. Ez az alaphelyzet. Áram párszáz méterre a sátortól, de legalább van! Sátorépítés még előző nap megtörtént, 40 fokos igazi kánikula. Aki már próbált egy ilyen napot sátor alatt eltölteni, az tudja, hogy a nap végére nem volt a ruhánk száraz. Állt a levegő, nem mozdult semmi. Sebaj, ebből lesznek a legszebb esküvői éjszakák. Órákon át szerelés, pakolás, létrázás, sakkozás az árammal, elosztókkal. A nap projektje ekkor még főleg a „kávészerzés” fedőnevű kihívás volt, de még azt is kaptunk, örültünk! Este azért elég jól esett a zuhany és a tiszta ruha. Kaptunk egy kedves kis szobát, ahol emeletes ágyon alhattam végre újra kb 38 év után! Másnap reggel álmos fejjel botorkáltunk ki a sátorhoz és kezdtük újra a munkát. Már reggel tudtam, hogy most a kávé megszerzésénél sokkal nagyobb kihívások várnak rám: hajszárítót kell szereznem és aztán használni is akarom, különben végem?. Eszembejutott, hogy egy kedves ismerősünk, csodás fotóink készítője – Csányi Anita – a közeli városban lakik, így hát beszereztem tőle a kölcsön hajszárítót és már száguldottam is vissza Lindáékhoz, hogy folytassuk a munkát. Nem is sejtettem, hogy jóval nagyobb volumenű izgalmak várnak még ránk, mint a kávé és hajszárító projekt. A sátornál már összegyűlt a csapat. Megérkezett a Katlan Tóni esküvős csapata, mindenki végezte a dolgát. Szeretem ezeket a pillanatokat. Mindenki végzi a munkáját, pontosan tudja, hogy mi a feladata és jó esetben akkor sem káromkodik senki, ha felborítják a szöges dobozunkat és fel kell szedni a kiborult dolgokat?. Én ilyenkor mindig úgy érzem, hogy az összes résztvevő csapat egy nagy egység, akik együtt dolgoznak azért, hogy a végén valami csodás dolgot adhassunk a megrendelőinknek. Nem akarom azt az illúziót kelteni, hogy mindig mindenkinek ugyanez a hozzáállása és boldogan repkedve, mosollyal az arcán készülődik. Mi is bele tudunk csúszni az idő nyomása miatti stresszben. De ettől függetlenül én mindig próbálom a jó dolgokat meglátni, amikor csak lehetőségem és erőm van rá és én akkor is szeretem ezt a készülődős élményt, akármilyen sokszor is látom. Nagyon ideális volt minden. Hamarosan már berendezett, dekorált teret láttunk magunk előtt. A bárányfelhők úszkáltak az égen, a hőmérséklet állandó volt….jó, a 40 fok nem olyan ideális, de attól is függ, hogy honnan nézzük és ez később ki is derült. Mindenkiről folyt a víz, dehát ez már csak egy ilyen biznisz. Titokban egy zuhanyról és hajmosásról álmodoztam, de tudtam, hogy mindennek megvan az ideje. A tópart is gyönyörű lett. A széksorok, a szertartás asztal, az italpult….már csak a vendégek hiányoztak. Na és az ifjú pár. Eljött az én időm is. Extra gyors hajszárítás után kiléptem a szobánkból és azt láttam, hogy….gyűlnek a fekete felhők. Na, de én hiszek abban, hogy minden párnak olyan esküvője lesz (időjárással együtt), amilyenek ők maguk, amilyen a kapcsolatuk. Vikinek és Vilinek biztosan napsütéses esküvője lesz! Még akkor is, ha az előrejelzés szerint……úristen! 70-80% az eső lehetősége és a felhők csak gyűlnek. A következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy rohanok. És nemcsak én, hanem mindenki más is. Egy pillanat alatt csapott le ránk a szélvihar és én rohantam a gondosan kihelyezett fotókhoz, az elemes égősorokhoz, takarókhoz menteni ami menthető. Nem mondom, pozitívan próbálok gondolni a dolgokra, de azért a felhők gyülekezése alatt végig azt néztem, hogy milyen sorrendben mentem majd meg a dolgokat, hogy lehetőleg semmi se ázzon el, ha nem muszáj. Mindenki rohant. Láttam a szemem sarkából, ahogy a felszolgálók mentik a poharakat, tányérokat a kinti pultról. Magastalpú cipőmben, kezemben a megmenekített dolgokkal futottam a füvön a sátor felé. Ahogy beértem azt éreztem, hogy egy katasztrófa film szereplői lettünk és ezen belül mindenki főszereplővé vált a saját kis megmentendő területén belül. Lehajítottam a kezemben lévő cuccokat és láttam, ahogyan az egyik felszolgáló már küzd az italpult melletti sátorlap befűzésével. A szél zúgását és a vihar hangjait hallottam, meg az üvegcsörömpölést. Láttam, ahogy a szél felkapja a sátor oldalát és végigtarol a poharakon, üvegeken. Az oldalak behúzhatatlanok voltak, mert a szél nem egedte, hogy a helyükre kerüljenek, hiába húztuk ketten. Mellettem kiabált valaki, hogy szerezzek spárgát vagy mást amivel rögzíthetnénk az oldalt. De én tudtam, hogy a
